Bevezetés

A Kelet-Mecsek egyik északi lefutású völgyében, Komló és Pécs között, Mánfa közigazgatási területén egy régi kőbánya bújik meg az erdővel borított hegyoldalak között: a budafai homokkőbánya. Nevét az egykor önálló, 1949-ben Mánfa községhez csatolt településről, Budafáról (1898-tól Pécsbudafa) kapta, melynek egykori közigazgatási területén nyitotta a falu a bányát vagy másképpen kőfejtőt. A cikk megírásának célja az volt, hogy áttekintsem a kőfejtő történetét, a kőzet felhasználásának építészeti területeit valamint bemutassam geológia vonatkozásait. Ugyanakkor szeretném felhívni a földtani turizmus után érdeklődök illetve az egyetemi oktató és hallgatók figyelmét a kőfejtő meglátogatására, tanulmányozására.

A kőbánya története

Schafarzik Ferenc dr. 1904-ben kiadott „A magyar korona országai területén létező kőbányák részletes ismertetése” c. munkájában (Magyar Királyi Földtani Intézet, p. 32.) a budafai kőbányáról ezt írja:

„179. Mánfa (Hegyháti járás) – Barnás-sárga, középszemű, meszes kötőszerű alsó-mediterrán kvarczhomokkő, a pécsi székesegyházi uradalom 1882-ben nyitott kőbányájából, mely a községtől 3 km-re Ny-ra a Kecskehát nevű völgyben fekszik. E bányában 1,5 m³-es darabok is fejthetők s nyers állapotban falazási kőnek, faragva pedig lépcsőfokok, kővályúk, sírkövek készítésére használtatik. Évi termelés 30 m³.”

A bánya története a környék igényeinek kielégítésén túl szorosan kötődik Pécshez, és annak is talán legismertebb épületéhez, a négytornyú székesegyházhoz.

A pécsi bazilikát, mely a történeti források szerint a 11 – 12. évszázadban épült, viharos történelmünk során tűzvészek, villámcsapások, ágyúgolyók által okozott sérülések érték. E természet és ember általi rombolásokat felújítások, átépítések, toldozgatások követték, a templom egyre inkább tarka, eklektikus képet mutatott.

Ezek a beavatkozások gyakran nélkülözték a szakértelmet, így állt elő az épületnek az a 19. századi állapota, mely már aggasztónak, sőt életveszélyes látszott.  Dercsényi (1969) így írt:

„1877-ben Dulánszky Nándor került a püspöki székbe, és Trefort Ágoston támogatásával nagyobb léptékű munkák előkészítését kezdi meg. Tárgyalásokat kezd Friedrich von Schmidt, neves osztrák építész-restaurátorral, megteremti a munkák pénzügyi fedezetét, de elvárja, hogy mecénási vágyainak megfelelő pompás bazilika épüljön. 1882 márciusára készülnek el a tervek, és azért húzódik el a tervezés, mert közben a megrendelő és a tervező megváltoztatja a helyreállítás programját: már nem csupán a szükséges szerkezeti munkákról van szó, hanem az egész épület „stílszerű” megújítása kerül előtérbe. Célul tűzték ki, hogy a millennium közelgő ünnepségeire visszaállítják az Árpád-kori „ős székesegyházat”, megszabadítják a későbbi korok hozzáépítéseitől. A tervek csak az épület alaprajzi rendszerének magját – a három félköríves apszissal záródó, keresztház nélküli hajókat, illetőleg azok pillérállásait vették figyelembe, s bár a közvélemény ellenzi a gyökeres újjáépítést, mégis ennek jegyében indulnak meg a bontások…” „…1883 tavaszán a tornyok alsó része és az altemplom kivételével már semmi sem áll a székesegyházból.”

A „stílszerű” megújítás tehát annyit jelentett, hogy a templomot az alapokig lebontották, majd neoromán stílusban újra felépítették, és mai állapotában 1887-ben adták át a város lakosságának. A régi-új bazilika külső falait pedig az akkor már jól ismert, könnyen megmunkálható, mégis szilárd, az időjárásnak ellenálló „budafai kővel” burkolták, és a dóm előtt álló obeliszket is e homokkő különösen kemény tömbjéből faragták .

Fényes Elek 1851-ben megjelent Geographiai szótár c. munkája Budafáról a következőképpen fogalmazott: „Budafa, magyar falu Baranya megyében, hegyek közt, út.” „ Itt híres kőbányája van. Bírja a pécsi székesegyház.” (Erdődi 1993).

Schafarzik Ferenc tehát tévedett a bánya megnyitásának dátumában, 1882-ben nem megnyitotta, csupán újranyitotta a székesegyházi uradalom a kőbányát. A kőfejtő akkoriban még sokkal kisebb méretű lehetett, csak az 1880-as években, a pécsi székesegyház újjáépítése során tágult a mai méreteire.

Amikor a keleti hegyoldalba bevágódott bánya meredek falai már a 25-30 m-es magasságot is elérték, és kezdett életveszélyessé válni a kő kitermelése, a kőszállító út Ny-i oldalán új bányaudvar kialakítását kezdték meg.

Az 1929-ben kiadott „Kirándulók térképe – Mecsek hegység” c., 1:75000-es méretarányú, vonalkázott turistatérképen már mindkét bányaudvart ábrázolták.

A budafai kőbánya Ny-i kőfejtője időszakosan jelenleg is működik. Előfordul ugyanis, hogy a nem teljesen homogén homokkőből készült épületburkolat egy-egy elemét cserélni kell, ilyenkor kisebb mennyiségű anyag kitermelésével oldják meg a problémát.

A kőbánya és környékének földtani jellemzése

A magyarországi rétegtani felosztásban külön formációnévként szerepel a Budafai Formáció, mely nevét a legjellemzőbb felszíni előfordulása, a budafai kőbánya neve után kapta.

A geológia rétegtan tudománya a kőzeteket formációkba sorolja. A formáció a földtörténet egy meghatározott szakaszában keletkezett rétegcsoport, mely az alatta és felette lévő kőzetrétegektől határozottan különbözik. Nevében a jellemző előfordulási hely földrajzi neve és – ha van ilyen – a jellemző kőzettípus szerepel (Fülöp et al. 1975).

A Budafai Formáció két tagozatot foglal magába: a Budafai Homokkő Tagozatot és a Komlói Agyagmárga Tagozatot.  A két tagozat rövid földtani leírása a következő:

Budafai Homokkő Tagozat (régi nevén „budafai homokkő”, „felső konglomerátum”): sárgásszürke, sárga, partszegélyi – abráziósparti, síkparti, néhol delta fáciesű homok, kavics, homokkő, konglomerátum.

Komlói Agyagmárga Tagozat (régi nevén „dobostorta rétegek”): laguna fáciesű összefogazódó halpikkelyes agyagmárga, aleurit, finomhomok

 A formáció teljes vastagsága: 600–700 m.  (Hámor 1996)

A Budafai Homokkő Tagozat részletes leírása Hámor Géza: Mecsek hegység – Miocén földtan c. monográfiájában a következő:

„Árpádtető É-i oldalán, a Komló – Koszonyatető körüli részről Ny felé, Mánfára lefutó Rogyincsa-völgy D-i oldala É-D-i irányú oldalvölgyeinek feltárásai tekinthetők a „budafai-összlet” típuslelőhelyeinek. Ezekben a feltárásokban általában sárga, jól osztályozott homok; laza, kőzetlisztes homokkő; apró- és középszemű, elszórt kavicsokat tartalmazó meszes homokkő; ritkábban homokos-meszes kötőanyagú konglomerátum-betelepülések formájában ismerjük az összletet. A mánfai (budafai) erdészháztól K-re lévő, második É-D irányú völgy két oldalán egymással szemben lévő nagy kőfejtőkben (ún. budafai kőfejtők) a feltárás alsó részén látható kőzetlisztes, elszórtan halpikkelyeket tartalmazó agyagmárga és márga felfelé sárga, márgás finomszemű homokkő, meszes apró- és középszemű homokkő, alul vékonyan rétegzett (5-10 cm), felfelé egyre több, 50-60 cm vastagságú homokkőpadot tartalmazó rétegsorozatba megy át. Egyes homokkövekben elszórtan, néhol lencsésen összemosott, főleg kvarcporfír anyagú kavicsbetelepülések figyelhetők meg.”

Amint a leírásból is kitűnik, a két tagozat időben és térben összefogazódva, egymás mellett, néhol egymás alatt-felett jelentkezik, attól függően, hogy egy-egy helyén az akkori földrajzi térségnek milyen üledékképződési viszonyok uralkodtak. Ahol a partot homokgát (turzás, lídó) választotta el a tengertől, és az így kialakult lagúnákban az áramlás gyenge volt, ott finomszemcsés üledékek (agyag, iszap) rakódtak le. Ahol viszont védtelen tengerpart, erős hullámverés, folyótorkolatok közeli intenzív áramlás volt a jellemző, ott homok, kavicsos homok ülepedett le. Ez az üledék-felhalmozódás a földtörténet miocén korában, mintegy 17–18 millió évvel ezelőtt történt. A tengervíz mésztartalma beépült a szemcsék közé, és a lerakódott üledékeket az idők során összecementálta. A rétegek súlya általi nyomás is hozzájárult ahhoz, hogy az agyag és az iszap agyagmárgává vagy meszes aleurolittá, a homok homokkővé, a kavics konglomerátummá alakuljon át

A budafai kőbányákban fejtett homokkő – mint az a fotókon is látszik – padosan rétegzett. A 10–60 cm-es homokkőpadokat pár cm-es finomszemcsés rétegecskék, néhol kavicszsinórok választják el egymástól. Ezek a vékony rétegecskék egy-egy rendkívüli időjárási jelenség (aszály, áradás) geológiai emlékei. A kőzet így kialakult pados elválása kedvező tulajdonság pl. burkolólapok kialakításakor.

A nyugati bányaudvarban olyan durvakavicsos rétegek is láthatók, melyek távolabbi kiemelkedés nyomán kialakult heves erózió eredményei is lehetnek. A jól koptatott, legömbölyített, max. 15 cm átmérőjű kavicsok anyaga túlnyomórészt riolit (Gyűrűfűi Riolit Formáció, régebbi nevén kvarcporfir) és kvarcit, elvétve előfordul néhány metamorf pala anyagú kavics is. Ezeket a paleozoos (több, mint 250 millió éves) kőzeteket szálban állóan (vagyis nem kavics alakú törmelék formájában, hanem eredeti helyzetükben) a Villányi-hegység ÉNy-i előterében az 1960-as években fúrt Turony-1., Siklósbodony-1. és Egerág-7. jelű fúrások 600-700 m alatti mélységben  harántolták. A rétegzés, a szemcseméret-változás alapján tudjuk, hogy az anyag dél felől szállítódott, tehát 18 millió évvel ezelőtt az a terület, ahol most a Villányi-hegység szerény magasságú hegyei emelkednek ki a Dráva ártéri síkjából, több száz méterrel magasabb helyzetű volt, mint a Mecsek hegység területe, vagyis az azóta eltelt időben inverz mozgás zajlott le a Villányi-hg. és a Mecsek térségében: az előbbi lesüllyedt, az utóbbi pedig kiemelkedett.

Itt kell megemlítenem, hogy mindkét kőfejtőben a rétegek észak felé dőlnek, a dőlésszög 20° körüli. Ez azt jelenti, hogy a terület a kőzet keletkezése óta eltelt 18 millió évben is mozgásban volt. A Ny-i bányaudvarban egy tektonikai sík menti elmozdulás, és az ennek nyomán előállt szögdiszkordancia is látható.

A kőfejtőkben és a környező területek feltárásaiban lévő homokkő őslénytani vizsgálata a következő eredménnyel járt: a rétegek  mikrofaunát nem tartalmaznak, és a makrofaunát is csak néhány rossz állapotú, vastag héjú kagylómaradvány (Ostrea sp., Panopea sp., Amussium sp.) képviseli. Ennek oka az áramlási viszonyokban keresendő. A rétegpadok egyenes rétegzettsége egyértelműen a víz sebes áramlására utal, mely nem kedvezett sem a mikroplankton, sem a puhatestű fauna megtelepedésének. A Budafai Homokkő Tagozat heteropikus (azonos korú, de eltérő tulajdonságú) kifejlődése: a Komlói Agyagmárga Tagozat azonban gyakran tartalmaz halpikkelyeket, és viszonylag gazdag foraminifera-faunával is rendelkezik, köszönhetően a lagúna-fácies kedvező életkörülményeinek.

Összefoglalás

A K-Mecsek egyik Pécs-Komló közötti völgyében egy közel 200 éves kőbánya található: a budafai homokkőbánya. A bánya miocén korú, pados felépítésű homokkövéből készült – többek közt –  a pécsi újjáépített székesegyház épületének burkolata is.

Irodalom – Literature

Dercsényi B. 1969: A pécsi székesegyház. – Pannonia Budapest. pp. 24–25.

Erdődi Gy. 1993: Mánfa község története. – Mánfa község történetének képviselő testülete 45 p.

Fülöp J. et al. 1975: A rétegtani osztályozás, nevezéktan és gyakorlati alkalmazásuk irányelvei. – Magyar Rétegtani Bizottság kiadványa

Hámor G. 1970: A kelet-mecseki miocén. – Műszaki Könyvkiadó, Budapest  pp. 114–115.

Soós J.-né 2005: Földtörténeti múltunk emlékei.  In: Fazekas I. (szerk.): A komlói térség természeti és kultúrtörténeti öröksége. – Regiografo, Komló p. 9–38.

Soós J.-né 2014: A Mecsek hegység budafai kőbányájának története, földtani jellemzése. – e-Acta Naturalia Pannonica 7: 173–182.