Egy rejtélyes csüngőlepke Pannóniában Fazekas Imre Csüngőlepkék már a földtörténeti harmadidőszakban is éltek. Fosszilis maradványaikat megtalálták Németországban és Spanyolországban is. A jégkorszakokat a mediterrán menedékhelyeken vészelték át. Magyarországon eddig 26 csüngőlepke- (Zygaenidae) fajt mutattak ki. Közülük 4 faj áll természetvédelmi oltalom alatt. A legritkábbnak tartott csüngőlepkefajunk - a Zygaena fausta - valószínűleg a kipusztulás határán van. Egy évszázad alatt csupán 7 példányt sikerült gyűjteni belőlük. A csüngőlepkefajok fokozatos visszaszorulását az élőhelyek megszűnése, az egykoron fajgazdag rétek elgyomosodása, becserjésedése, a legeltetéses állattartás visszaszorulása és a beerdősülés okozzák. Sétáljunk végig egyszer május végén, június vagy július hónapban, napsütéses időben egy virágzó réten. Egészen biztos, hogy találkozni fogunk nehézkesen, alacsonyan repülő, élénkvörös foltokkal, csíkokkal díszített lepkékkel is. Táplálkozás közben lustán, magányosan vagy csoportosan csüngenek a fészkesvirágzatúakon és a pillangós virágokon. Innen kapták a csüngőlepke (Zygaenidae) elnevezést. A Zygaena lonicerae sokfelé elterjedt Ha közelről figyelmesen megnézzük őket, akkor láthatjuk, hogy megnyúlt szárnyaik alapszíne fekete, amelyet formagazdag foltok vagy csíkok díszítenek. Egyes fajok potroha rózsavörös (Zygaena laeta), de leginkább teljesen fekete, vagy sárgásan, pirosan gyűrűzött. A hátulsó szárnyak többnyire pirosak, feketén szegélyezettek. Amikor a csüngőlepkék veszélyt éreznek, holtnak tettetik magukat. A rovarevő madarak - sőt a gyíkok is - nem szívesen fogyasztják őket, mert a megfogott lepkék érintéskor kellemetlen ízű, olajos, sárgás nedvet bocsátanak ki magukból. A finoman szőrözött, 16 lábú hernyók főként pillangósokkal táplálkoznak, majd pergamenszerű, növényi szárakra erősített kokonban bábozódnak be. Egyes fajok hernyói akár kétszer is áttelelhetnek.  A Zygaena filipendulae (jobbra) hernyója (balra fent) akár kétszer is áttelelhet, kokonját (középen) növényi szárakhoz erősíti A homokpusztától a hegyvidékig A hazai csüngőlepkéket a szárnyak habitusa, illetve az ivarszervek felépítése alapján két alcsaládra osztják. A Zygaeninae alcsalád fajai kivétel nélkül nappal repülnek, nyílt növénytársulásokban, májustól augusztus elejéig. Találkozhatunk velük az alföldi homok- és löszpusztákon, a dombvidéki kaszálókon, legelőkön, de gazdag populációik élnek a középhegységek dolomit- és mészkőlejtősztyepjein, sziklagyepjeiben. Az Adscitinae alcsaládba csak fémesen csillogó, teljesen rajzolatmentes, zöldes, kékes színű lepkék tartoznak. Vannak közöttük éjszaka és nappal repülő fajok is. A természetben csak ritkán láthatók. A közelmúltban a Villányi-hegységből és a Mecsekből leírt Jordanitafazekasi Efetov (1998) endemikus a pannon régióban. A hozzá közel álló, rokonságban lévő fajok az Ibéria-félszigeten és Kis-Ázsiában élnek. A populációk fennmaradását nemcsak az élőhelyek fokozatos eltűnése, hanem a helytelen rétgazdálkodás is veszélyezteteti. A korábbi évtizedekben, a rétek műtrágyázása miatt, a csüngőlepkék fő tápnövényei, a pillangós virágzatú növények aránya visszaesett, s ennek következtében a csüngőlepke-populációk egyedszáma fokozatosan megfogyatkozott. A fajok többsége érzékenyen reagál az elgyomosodásra, a cserjésedésre, a fenyők és az akác térhódítására. A turisták által tömegesen látogatott hegyvidékeken, az erős taposás és a fokozatos beépítések miatt, az utóbbi 50-60 évben több jellegzetes pannóniai faj kipusztult. Így tűnt el a Mecsekből a hazánkból leírt Jordanita budensis, a pontomediterrán Zygaena punctum, a Zygaena laeta, és az euroszibériai elterjedésű, a Kárpát-medencében rendkívül lokális Zygaena cynarae [1]. A Zygaena fausta lelőhelye a Bakony hegységben Hazánkban a csüngőlepkék családjának kutatása a XIX. század derekára nyúlik vissza. Az első átfogó összefoglalót Abafi-Aigner Lajos 1907-ben megjelent Magyarország lepkéi című munkájában olvashatjuk. Történelmi területeinken - a XX. század elején - már 28 fajt ismertek, közöttük több magashegyi ritkaságot. A legújabb hazai faunisztikai s palearktikus taxonómiai vizsgálatok alapján Magyarország jelenlegi területéről csupán 26 fajt lehet kimutatni. Egy rejtélyes atlantomediterrán faj Hazánk nyugati területeit csak kis számú, ún. atlantomediterrán faunakörhöz tartozó faj éri el, amelyek a jégkorszak utáni klímafluktuáció maradványai. A Pannon-medencében már areaperemi helyzetben vannak, populációik erősen izoláltak, többnyire regresszióban vannak. Ilyen faj a Dunántúlon az ibériai, észak-afrikai fajokkal rokon - 1993 óta védett - Zygaena fausta. Eszmei értéke: 10 000 Ft. A Zygaena fausta (fent) és a Z. carniolica (lent) elülső szárnyának rajzolata A Zygaena fausta elülső szárnyain lévő piros foltmintázat nagyon közel áll a feltűnően sok változatot mutató és hazánkban elterjedt Zygaenacarniolicához, illetve a ritka és lokális Zygaena laetához. A szárnyak közép- és csúcsterében látható rózsavörös foltok (3-tól 6-ig) rendszerint egy fehér "gyűrűmezőben" helyezkednek el. Az 5. és a 6. vörös folt között állandóan van egy fekete térség. A problémás egyedek meghatározása teljes biztonsággal csak az ivarszervi vizsgálatokkal lehetséges. A chrológiai elemzések alapján [2, 3, 4] a fausta repül a marokkói Atlasz hegységben, az Ibéria-félszigeten, Franciaországban, Dél-Svájcban, Nyugat-Ausztriában, Dél- és Közép-Németországban, valamint Magyarországon. A Balkánról (Görögország, Bosznia) publikált faunisztikai adatokat az újabb vizsgálatok nem erősítették meg. A Zygaena fausta földrajzi elterjedése Észak-Afrikában és Európában. A nyilak a jégkorszak utáni elterjedés főbb irányait mutatják Bár a Zygaena fausta a magyar irodalomban már 1896 óta jelen van, s a második világháború utáni jelentősebb összefoglalókban [5, 6, 8] nemzetközileg is ismert, az új Nyugat-palearktikus monográfiák [3, 4] teljesen megfeledkeztek a pannóniai lelőhelyekről. Abafi-Aigner, Pável és Uhrik (1896) első magyar lepkekatalógusukban már említést tesznek a faustáról: "Valde rara. IV. Eperjes. Specimem unicum ex Hungaria cognitum." Abafi-Aigner 1907-ben megjelent híres lepkekönyvében így írt: "Hazánkban eddigelé csak Branyiszkón találták júliusban (sic!) egy példányát." A gyűjtemények átvizsgálása után bebizonyosodott, hogy a felvidéki bizonyító egyedeknek nyoma veszett, így nehezen tudjuk eldönteni az adatok hitelességét. Az 1970-es években végzett kutatások igazi meglepetése az volt, hogy az elfelejtett múzeumi rovardobozok mélyén több magyar faustapéldány is rejtőzködött. Bebizonyosodott, hogy az első hiteles faustát 1889-ben gyűjtötték Nagykanizsán. Ezt követően 1965-ben - 76 év elteltével - megtalálták Százhalombattán és Dobogókőn. Már úgy tűnt, hogy végleg kipusztult Magyarországról, amikor 1979-ben e sorok írója ismét rábukkant a Bakony egyik kutatók által alig látogatott katonai gyakorlóterén. Ekkor két sértetlen hím példány került a lepkehálóba. A felfedezést ismét több évtizedes csend követte, amikor felröppent a hír, hogy a Tési-fennsíkon újabb faustapopulációra találtak (Természet Világa 2003., 11. sz.: XII. Természet-Tudomány Diákpályázat, p. CLXIV-CLXVI.). Sajnos, később kiderült, hogy a közlés nem volt más, mint a korábbi bakonyi irodalmi adatok téves átvétele. Védett növényeken élnek a hernyók A fausta tipikus szárazságtűrő faj, amely főként a mészkő-dolomit alapkőzetű domb- és hegyvidékeken él, ahol eléri az 1500-2000 m-es magasságokat (pl. Ibériai-félsziget). Az imágók a mediterráneumban májustól júliusig, Közép-Európában júliustól szeptemberig (Dél-Németország) repülnek napfényes, meleg, déli fekvésű hegyi réteken, sziklagyepekben, sztyeplejtőkön. Az imágók főként a koronafürt- (Coronilla), az ördögszem- (Scabiosa), a varfű- (Knautia), az imola- (Centaurea), a hölgymál- (Hieracium) és a levendulafélék (Lavadula) virágainak nektárjával táplálkoznak. A Zygaena fausta egyik tápnövénye, a Coronilla emerus A faustahernyók fő tápnövényei a dealpin jellegű, dolomitsziklagyepeken termő terpedt koronafürt (Coronilla vaginalis), a Bakony-vidékre korlátozódó bokros koronafürt (Coronilla emerus), a melegkedvelő száraz tölgyesekben karszt- és bokorerdőkben élő, elterjedtebb sárga koronafürt (Coronilla coronata). A faj tápnövényei Magyarországon védettek, s elterjedésük döntően a Dunántúli-középhegység területére korlátozódik, ami egybeesik a fausta eddig megismert hazai élőhelyeivel [7]. Európa más tájain megtalálták hernyóit a kaszálóréteken és legelőkön, gyakori a szarvaskerepen (Lotus corniculatus) is. A sok helyen elterjedt fausta ibériai és marokkói alfajai (preciosa, juncaea) az oligofág nyugat- és közép-európai alfajokkal (fortunata, jucunda, suevica, agilis) szemben inkább monofág jellegűek. A Zygaena fausta (nyilak) és a Coronilla vaginalis (fekete körök) elterjedése a Dunántúli-középhegységben Eltűnt vagy kipusztult? A rendelkezésünkre álló adatok alapján nehéz egyértelműen állást foglalni arról, hogy a fausta eltűnt vagy végleg kipusztult hazánk területéről. Nagykanizsa környékén az elmúlt száz évben az alkalmi gyűjtéseken kívül tervszerű kutatások nem voltak. A kilencvenes években végzett terepbejárások során jellegzetes fausta élőhelyeket sehol nem lehetett megfigyelni. A Dunazug az ország legkutatottabb területei közé tartozik, így nehéz elképzelni, hogy 1967 óta ne találtak volna rá ismét a fajra. Itt feltételezhetjük a fausta végleges kipusztulását. A Bakony kutatottsági helyzete a Dunántúli-középhegység más vidékeihez viszonyítva kissé eltérő. Hatalmas területeken - közel egy évszázada - folyamatos a katonai gyakorlóterületek térfoglalása, s ez nem teszi lehetővé az alapos és módszeres faunakutatást. Mindezek ellenére nem zárhatjuk ki, hogy a Bakony ezen feltáratlan élőhelyein még napjainkban is tenyészik gyér egyedszámú fausta populáció. A Dunántúli-középhegység dolomit vidékeinek (Keleti-Bakony, Vértes, Pilis, Budai-hegység) maradványmegőrző szerepe régóta közismert. A sziklagyepes, szikla- és pusztafüves lejtők az égtáji kitettség függvényében nemcsak az atlantomediterrán, a pontuszi, hanem a havasalji flóra- és faunaelemeket is megőrizték. Így remény van a fausta ismételt felbukkanására is.   IRODALOM Abafi-Aigner L.-Pável J.-Uhryk F. (1896): Ordo. Lepidoptera. In Fauna Regni Hungariae III. Artropoda, Budapest, p. 5-82. Abafi-Aigner L. (1907): Magyarország lepkéi. - Budapest. [1] Fazekas I. (2002): Baranya megye Microlepidoptera-faunájának katalógusa. - Folia comloensis 11: 5-76. [2] Fazekas I. (1989): Taxonomische und zoogeographische untersuchungen an Zygaena fausta Linnaeus, 1767. - Folia Mus. hist.-nat. bakonyiensis 8: 19-30. Fazekas I. (1995): Ergänzungen zu Landkarte des Werkes "Verbreitungsatlas Zygaena". - Folia hist. nat. Mus. matr. 20: 123-127. [3] Freina, J. J. de-Witt, T. J. (2001): Die Bombyces und Sphinges der Westpalaeraktis. Zygaenoidea: Zygaenidae. - München, pp. 575. [4] Naumann, C. M., - Tarmann, G. M. - Tremewan, W. G. (1999): The Western Palearctic Zygaenidae. - Apollo Books, pp. 304. [5] Gozmány L. (1963): Microlepidoptera, VI. - Fauna Hungariae 65: 1-289. [6] Rakonczay Z. szerk. (1990): Vörös könyv. A Magyarországon kipusztult és veszélyeztetett növény- és állatfajok. - Akadémiai Kiadó pp. 359. [7] Farkas S. szerk. (1999): Magyarország védett növényei. - Mezőgazda Kiadó, pp. 416. [8] Fazekas I. (1998): An annotated, systematic and distribution list of the Zygaenidae of Hungary. - NachrBl. bayer. Ent., 47 (1/2): 2-17.   Természet Világa, 135. évfolyam, 4. szám, 2004. április http://www.chemonet.hu/TermVil/  http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/