|
Vízfő Tanösvény
 Egy rövid kellemes sétára invitáljuk Önöket, amely során tanösvényünk segítségével megismerhetik a Vízfő-barlanghoz és forráshoz kötődő természeti és kulturális értékeket. Az ember évszázadok óta jelen van e tájban, de egészen a mostani időkig sikerült harmóniában élnie a természettel. E sikeres együttélést talán legjobban a vízimalmok léte bizonyítja. Szerencsére a mai üzemeltetők is a bölcs hasznosítás elvét vallják, így a közelmúltban felújított malom-árok segítségével visszaforgathatjuk az idő (malom)kerekét és megcsodálhatjuk a vízimalmok egykorvolt működését. A tanösvény első állomása ezt mutatja be. A „T” betű követésével, szinte végig a malom-árok mellett haladva rövidesen elérkezünk a második állomáshoz, amely a már említett Vízfő-barlangot és forrást ismerteti meg az érdeklődőkkel. Itt nyílik kiváló lehetőség a lepihenésre, étkezésre. Átkelve a malom-árkon és a patakon egy nyíltabb területen tanulmányozhatjuk a harmadik állomás témáit: a füves és vizes élőhely-típust. A réten átvezető úton haladva, majd a falu előtt visszakanyarodva a malom felé érjük el az utolsó, negyedik állomást, amely a védett égeres láperdőt mutatja be.
Reméljük kellemesen fog telni kirándulásuk és hasznos, szép élményekkel térnek vissza otthonukba! Kérjük a területről semmit ne vigyenek el és semmit ne hagyjanak ott!
1. állomás
MALOMMÚZEUM
A múzeum-együttesben két malom tekinthető meg. Egyik az orfűi vízimalom, amely Schaff Károly tervei alapján a XIX sz. közepén készült és az államosításig, 1950-ig működött. Helyreállítása 1970-ben történt. A puszta múzeumi lét után, 1994-től működésbe lett állítva, de 2001-ig a szerkezetet villanyáram hajtotta. Azonban a malom-árok helyreállításával egy Európában is egyedülálló dolog születet, ugyanis rendkívül ritka a vízhajtotta kerékkel üzemelő és ráadásul lisztet is előállító vízimalom.
A másik szárazmalom és olajprés a Baranya megyei Mekényesről lett áttelepítve. A malomépületben berendezett kiállítás a történelem előtti időkből származó dörzskövek, a kézi malomkövek különböző fajtáinak bemutatásával szemlélteti az őrlés fejlődését.
2. állomás
VÍZFŐ-BARLANG ÉS FORRÁS
A Mecsek legnagyobb hozamú forrása a Nyugat-Mecsek karsztvizét csapolja meg. A karsztforrásokra általánosan jellemző a vízhozam szélsőséges ingadozása, ami a Vízfő-forrásnál is tetten érhető. Vízjárása a csapadék függvényében rendkívül változó, évente 1 millió köbméternél is több vizet ad, nagyobb áradások során pedig vízhozama elérheti a napi 100.000 m3-t. A forrás mögött egy 150 m hosszú, 45 méter függőleges kiterjedésű forrásbarlang található, amelynek fő befoglaló kőzete a földtörténeti középidőből (triász, anizuszi) származó dolomit. A barlang egyik nevezetessége a viszonylag nagyméretű cseppköveit és a falakat is beborító fekete, mangántartalmú kéreg. A Vízfő-barlang a mai napig nincs teljesen feltárva, ismert végpontját egy 21 m mély vízzel kitöltött barlangjárat (szifon) képezi. A több mint 15 km2 vízgyűjtőterület egy - talán még az Abaligeti-barlangnál is nagyobb méretű-, egyelőre ismeretlen üregrendszer létezésére utal. Sajnos a barlang jelenleg ismert járatainak nagy része kisebb-nagyobb mértékben átalakított, ugyanis a hetvenes évektől a barlangot Komló és Orfű ivóvízellátásának segítésére használták. Ezidőtájt épült a szivattyúk kezelőegységeit magába foglaló - ma már nem működő-, sajátos formájú kezelőház.
A mesterséges bejárat feletti sziklafalat főként a borostyán tengere borítja, de itt-ott kikandikál egy-két édesgyökerű páfrány, aranyos fodorka és erdei pajzsika is.
A barlang állatvilágának leglátványosabb képviselői a denevérek, amelyek legnagyobb számban nászidőszakban keresik fel a barlangot. Jellemző fajok többek között a kis és nagy patkósorrú denevér, vízi denevér és a tavi denevér.
A barlang fokozottan védett, megőrzése érdekében látogatni csak a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság engedélyével lehet.
3. állomás
FÜVES ÉLŐHELY – FORRÁS
Természetvédelmi szempontból a természetes ill. a történelem során emberi behatásra kialakult féltermészetes füves területek igen jelentős és értékes élőhelyeket képviselnek országszerte. A XX. század elején még elterjedtek voltak, de más földhasználati módra való áttérés, a vízgazdálkodási helyzet megváltozása, települések és a hozzájuk kapcsolódó infrastruktúra fejlesztése, a gyepek feldarabolódása, a legelő állatállomány létszámának jelentős csökkenése miatt erős visszaszorulásuk tapasztalható. Az itt található, másodlagosan (erdőirtás útján) kialakult gyepterület ezért rendkívül fontos ökológiai (tájképi, növény- és állattani) szempontból. Tájesztétikailag kiemelkedő értéket jelent a település és a zárt erdőtömb határán, mintegy átmenetet képező, az év szinte minden szakában zöldellő, öreg fűzekkel, juharokkal tarkított füves terület. Bár intenzíven kezelik, a kaszálások közti időszakban a gyepalkotó fajok (réti csenkesz, franciaperje) mellett gyönyörű virágszőnyeg borítja, ősszel pedig az őszi kikerics lila szirmai díszítik a lankákat. A kezeletlen peremterületeken az illatos hunyorral és a védett szártalan kankalinnal is találkozhatunk. Az állatvilágra legjellemzőbbek a színes, nappali lepkefajok, de néha a védett, ragadozó rovarfajra, az imádkozó sáskára is rábukkanhatunk.
A másik, ún. vizes-élőhely típus a Barlangkutatók-forrása és környezete. A természetvédelmi törvény értelmében egyaránt védett minden forrás. Nem véletlenül, ugyanis geológiai, hidrológiai jelentőségük mellett az élőhelyek diverzitásának (változatosságának) növelésével fontos szerepet játszanak egy-egy kizárólag ilyen biotóp(élőhely)- típushoz kötődő növény- vagy állatfaj elterjedésében. A forrásszáj közelében, a hűvös, de a terepadottságok miatt lassú folyású vízben nagy tömegben nő a keskenylevelű békakorsó. A vízfolyás közeli nedves termőhelyeket a gyepterület mezei zsurlóinak rokona, az óriás zsurló tengere lepi el, itt-ott fekete nadálytövekkel találkozhatunk, kora tavasszal pedig a salátaboglárka kedves, sárga fejecskéi jelzik az időjárás melegebbre fordulását. Nyáron a forrás mellett megpihenve biztosan megpillanthatunk egy-egy vadászó sávos szitakötőt, amely a lárvakorát is a patak vizében töltötte.
4. állomás
ÉGERLIGET - ÉGERES LÁPERDŐ - VÍZFŐ-PATAK
A növényzet jellegét az átfolyó víz szabja meg. A friss vízellátású síkon égerligeteket látunk, azonban a belső, mélyebben fekvő, pangó vizes részeken megfigyelhető a láposodás folyamata is. Erre egyes növényfajok (például keserű kakukktorma) megjelenéséből illetve a tőzegesedés kezdeti folyamataiból következtethetünk. A lápok, így az égeres láperdő is a természetvédelmi törvény erejénél fogva védettek!
A faállomány az enyves éger jó növekedésű egyedeiből áll, a cserjeszintben a kutyabenge a jellemző faj, a felszaporodó tápanyag miatt pedig nem ritka a fekete bodza. A gyepszintben tömegesek a sások, közülük gyakori a mocsári és az éles sás. Különösen szép a ritkább lecsüngő sás, amely magasan felálló száráról ívelten lelógó, hosszú füzéreiről ismerhető fel. A bodzához hasonlóan a tápanyagok feldúsulását jelzi a nagy csalán tömeges előfordulása, amelynek épp a ligeterdők a természetes élőhelyei. Ritkább és kiemelkedő szépségű, fontos fajai még az égerliget gyepszintjének az erdei angyalgyökér, a podagrafű, a mocsári gólyahír és a védett erdei holdviola. Az erdők szélén és patakpartokon húzódó magaskórósokban jellegzetes képet mutat az akár másfél méter magasra is megnövő óriás zsurló, míg kisebb termetű rokona, a mocsári zsurló az erdőkben lelhető fel.
Az égeres jellemző állatvilágát a vízhez kötődő fajok –mint a vízállásokba petéit lerakni járó védett barna varangy- mellett főként a madarak alkotják. A kiszáradt, elkorhadt égerek, fűzek kínálnak költőhelyet a különböző harkály-fajoknak, melyek sajátos szokásuk (minden évben új odú) miatt egy sor más állatfajnak biztosítják a megtelepedés lehetőségét. Így megemlíthetjük a különböző cinege-fajokat, a seregélyt, a nyaktekercset, de a denevéreket és a nagy pelét is. Ezen kívül a területen végigfolyó Vízfő-patak néhol szakadó partja rejti az égszínkék hátú jégmadár és a hullámos röptű hegyi billegető fészkét is, néha pedig a malom-árokból tőkés récéket riaszthatunk fel.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
