Védelemre várva
A Nyugati-Mecsek természeti kincsei
Az 1891-ben Pécsett megalakuló Mecsek Egyesület célkitűzései között elsődleges szempont volt a filoxéra-járvány következtében kipusztult szőlővidék gazdasági és turisztikai hasznának pótlására a város számára új bevételi forrás megteremtése. Ezt akkor a "szőlőhegy határán túl, az öreg Mecsek belsejébe" vezető turistautakkal, kilátók létesítésével, tehát a hegység ismeretlenségből való feltárásával képzelték el.
Száz évvel később - napjainkban - a Mecsek-hegység nyugati részén bizonyos értelemben hasonló a helyzet. A viszonylagos elzártságot - annak jó és rossz oldalával - jelentő ércbányászat megszűnésével reménykedhetünk a további környezeti károk elmaradásában és a kutatások és ezáltal a védelem megerősödésében.
A Mecsek egyik legváltozatosabb geológiai felépítésű hegységünk. A Keleti- és Közép-Mecsektől morfológiailag elkülönülő Nyugati-Mecsek legmagasabb pontja a Jakab-hegy (592 m). A felszínen található legidősebb képződmény a felső perm korú vörös homokkő, melyre durva konglomerátum rétegek, majd a triász időszakban az ú.n. jakab-hegyi vörös homokkő települt. E két utóbbi kőzet erózióval szembeni eltérő ellenállásának köszönhetően alakultak ki a Jakab-hegy déli oldalán a népmondával is körülírt Babás szerkövek. A már említett ércbányászat a homokkőben található urán hasznosítása érdekében indult meg az 1950-es években. A Mecsek nyugati területeire jellemző másik kőzettípus a triász-anizuszi mészkő. E mészkőtípus hajlamos a karsztosodásra, így nagy számú felszíni és felszín alatti karsztforma: víznyelő, dolina, barlang és forrás tarkítja e rendkívül értékes karsztvidéket. A homokköves területen az uránbányászat hatására nagymértékben csökkent talajvíz szintje és nagyszámú forrás és kút apadt el, míg a homokkőtől vastag vízzáró réteggel elhatárolt mészkőterületen nem jelentkeztek e káros következmények. A karsztvidéken jelentős méretű víznyelőkkel találkozhatunk, melyek komoly, több tízezer liter/perces kapacitással is működhetnek. E víznyelőkkel összefüggésben a karszt nagy, patakos barlangokat rejt magában, melyek közül több fokozott védelmet élvez (Abaligeti, Mészégető, Vízfő).
A változatos geológiai felépítés nagyszámú talajtípus kialakulását eredményezte, de a terület hegyvidéki jellegéből adódóan főként erdőtalajok alakultak ki. Közülük is legnagyobb kiterjedésben agyagbemosódásos barna erdőtalajok és rendzinák borítják a felszínt. A homokköves területeken savanyú, sekély termőrétegű, gyenge termőképességű, nem podzolos barna erdőtalajok nyújtanak nem éppen optimális feltételeket a megtelepülő növényzetnek.
(Fotomontázs: Fazekas I.)
Hegytetőktől a szurdokokig
Mivel a terület legnagyobb részét erdő borítja, legtöbbször erdőtársulásokkal találkozhatunk. A vörös homokkő málladékából kialakult savanyú talajokon mészkerülő erdők élnek. A cserkúti kőbányától északra elterülő mecseki rekettyés tölgyes a Mecsek egyik legritkább növénytársulása, a társulások vörös könyve fokozott védelemre javasolja. Rendkívül fontos feladat a kőbánya terjeszkedésének és ezáltal a társulás eltűnésének megakadályozása. Mecseki mészkerülő tölgyesek kapaszkodnak a Jakab-hegy déli lejtőin, de csak a hegylábi, vastagabb termőrétegű területeken érik el a 15-20 méteres magasságot. A Cserkút és Kővágószőlős környéki bokorerdő foltok közti száraz gyepekben kora tavasszal az epergyöngyike és a fekete kökörcsin fejei kandikálnak az arra járó felé. E savanyú talajon fejlődő társulásokhoz kötődik egy botanikai érdekesség. Az Éger-tetőn körülbelül harminc évvel ezelőtt felépített gyermektábor munkálatai nyomán visszamaradt anyagnyerő gödörben a vízzáró réteg miatt kis tavacska keletkezett. A tornateremnyi kis vizecske partján a közelmúltban előkerült az egyik tőzegmoha faj példányainak kis telepe, mutatva az emberi beavatkozás sokszor kiismerhetetlen következményeit.
Az északi, hűvösebb oldalakon mecseki mészkerülő bükkösök bújnak meg a völgyekben. Közülük a Páprágy-völgyben található állomány a legérdekesebb, ugyanis itt él a Dél-Dunántúl egyetlen vörös áfonya populációja. A fehérlő vánkosmoha szinte egybefüggő szőnyegéből alig emelkednek ki az áfonyák rossz környezeti feltételek miatt sínylődő tövei.
A savanyú homokkő és a bázikus mészkő határa a Szuadó-völgyön húzódik keresztül. A határtól északra mészkedvelő erdők borítják a Mecsek lankáit.
A hűvösebb, nedvesebb, északi kitettségű területeken fenséges bükkösök és madárcseresznyékkel tarkított gyertyános-tölgyesek díszlenek. Lombfakadás előtt gyorsan elnyíló virágszőnyeg borítja a víznyelőkkel, dolinákkal tarkított karsztfelszínt. A medvehagyma zöld tengerének záródásáig tartó rövid idő alatt bontja ki szirmait a májvirág, a szártalan kankalin, a tavaszi csillagvirág és az illatos hunyor is. Később virágoznak az árnyéktűrőbb fajok: fehér madársisak, kislevelű nőszőfű, piros madársisak, békakonty. Nyár közepére egyenesednek ki a további nőszőfű-fajok hajtáscsúcsai, és rövid idő múlva virágzásuk is megkezdődik. Ilyenkor már könnyebben észrevehetjük a széleslevelű nőszőfű, a bíboribolya nőszőfű és az önmegporzó csőrős nőszőfű töveit. E társulásokban is jellemző a hazánk délnyugati területein előforduló lónyelvű csodabogyó. Érdekesség még a bükkösök alján a szélben fehéren hullámzó virágú tündérfürt, a kilúgzódott partfalakban kúszó indáit terjesztő kapcsos korpafű , a Mecsekből először előkerült, fokozottan védett méhbangó és a hazánkban csak itt előforduló havasi tisztesfű.
(Fotómontázs: Fazekas I.)
Mediterrán hangulatot árasztanak a délies lejtőkön tenyésző, fajgazdag száraz, melegkedvelő tölgyesek. Jellemző délies flóraelemük a szúrós csodabogyó, a magyar zergevirág, a pázsitos nőszirom és a pirítógyökér. A sajátos mézajakrajzolatú majomkosbor mecseki populációjának nyugati határán virágzó állományából 1998-ban előkerült a bíboros kosborral alkotott hibridjének egy példánya is. Ugyanezen év felejthetetlen élménye volt a cseres-tölgyesekben hihetetlen tömegben virágzó kardos madársisakok látványa. Az erdészek elmondása szerint sajnos a kirándulók gyöngyvirágnak gondolva nemegyszer csokorba szedték töveit. Ugyanúgy váratlan felfedezés volt egy száraz tölgyesben egykor létesített fúrótorony talpának helyén előkerült hússzínű ujjaskosbor is.
A Mecsek legvadregényesebb vidékei kétségkívül a szurdokerdők. Meredek völgyoldalak között, mély völgyek alján jönnek létre. A hűvös, párás mikroklíma, a szivárgó vizek és az oldalakról lehordott, szerves anyagban gazdag talaj miatt sajátos, sok védett növénnyel tarkított flóra alakul ki bennük. Az egyik legjellegzetesebb mecseki szurdokerdőt az Orfű feletti Szuadó-völgyben találjuk. A Sárkány-szakadék nevű területrészen a csapadéktól függően egy 8-10 méter magas időszakos vízesést is megcsodálhatunk. A középhegységi szurdokerdőtől szubmediterrán növényei miatt eltérő, ún. mecseki szurdokerdőben szinte a rá jellemző összes flóraelemet könnyen megtalálhatjuk. Lombkoronaszintjében együtt él a bükk, a magas kőris, a hegyi- és korai juhar és ritkábban a hegyi szil is. A nitrogénban dús talajon nagy termetű növényekben gyönyörködhetünk. A sort az erdei holdviola nyitja, majd a turbánliliom és a farkasölő sisakvirág tövei nyújtózkodnak a gyengén beszűrődő napfény irányába. A nedves sziklákon gímpáfrány hosszú nyelvei bókolnak, mellettük díszes- és karéjos vesepáfrányok tenyésznek a meszes alapkőzetű talajon. A társulás névadó faja, a magas csukóka mellett a már említett meghatározó délies fajokat is felkutathatjuk. Az apróbb termetű kispárlófüvet és az olasz mügét nehezebb észrevenni, de a lónyelvű csodabogyót és a bársonyos görvélyfüvet biztosan megtaláljuk.
Az előző társuláshoz szorosan kapcsolódnak a sziklaerdők területei, mivel általában a mély szurdokvölgyeket határoló hegyoldalak feletti tetőkön, gerinceken ilyen erdőtársulások alakulnak ki. A meredek lejtőszög miatt legtöbbször az erózió hatására kőgörgeteges a felszín. A sekély, könnyen kiszáradó talaj meghatározza a betelepülő növényeket. A mecseki sziklaerdők jellegzetes fásszárú fajai az ezüsthárs, a virágos kőris, a bükk és a tölgy fajok. A lágyszárú növények közül a Waldstein-pimpó, a szúrós csodabogyó, a sápadt kosbor, a kétlevelű sarkvirág és a magas csukóka birkózik meg a mostohább körülményekkel. A kilúgzott sziklapárkányokon pedig együtt díszlik az édesgyökerű páfrány, az aranyos fodorka és a ritka fekete fodorka.
A Nyugati-Mecsek állandó vízhozamú patakjait általában ligeterdők kísérik. Ezek nem mindig égerligetek, hanem előfordul, hogy a környező társulások fafajai alkotják a növényzetet a jellegzetes, meanderező patakok két oldalán. A völgyek lábánál a kanyargó patak lerakja hordalékát, szerves anyag utánpótlást biztosítva az ott megtelepedő növényeknek. E tápanyagban dús termőhelyeket kedvelik a Mecsek ritka, önmegporzó nőszőfű fajai. A Norden nőszőfű egy leszakadt, kilúgzodott patakpartról, a közelmúltban magyar kutatók által leírt Tallós nőszőfű pedig egy teljesen bolygatott területről, a Pécsi-tó partjáról került elő először.
A kiterjedt erdőségek mellett azonban nemcsak fás társulásokkal találkozhatunk. Az erdőirtások után kialakított kaszálók, legelők mára igen értékes területekké váltak. A száraz és üde gyepterületek rendkívüli botanikai és zoológiai értékeket rejtenek. Napjainkban sokszor éppen az efféle másodlagos élőhelyek megmentése jelent nagy problémát.
Abaliget és Hetvehely környékén a lassan beerdősülő legelők még szabad tisztásain tavasszal csodálatos orchidea-fajok több százas állományai ejtik ámulatba a figyelmes szemlélődőt. A sokszor fél méter magasra is megnövő bíboros kosborokat a változatos színezetű tarka kosborok követik, majd a fokozottan védett, rendkívül nehezen észrevehető méhbangó bontja ki jellegzetes mézajkát, végül nyár végén, ősz elején a szintén apró termetű őszi füzértekercs felfedezése teszi próbára a kutatókat, kirándulókat. A kosborfélék mellett tavaszi hérics és a Szent László tárnics növeli e vidék változatosságát.
A szélesebb völgyek alján mocsérrétekkel, magassásosokkal találkozhatunk, de ezeknek főként zoológiai értékük jelentős.
A föld mélyétől a sziklapárkányokig
A rengeteg barlang, üreg rendkívül jó lehetőséget biztosít a barlangi denevéreknek a megtelepedéshez. Az Abaligeten rendszeresen megrendezett Denevérkutató Táborok pontos képet adtak az előforduló fajokról. Szaporodási időszakban legnagyobb számban a vízi denevérek népesítik be a környéket. Három fokozottan védett denevérfajunk: a nagyfülű-, a pisze-, és a tavi denevér is jelentős egyedszámmal képviselteti magát. Az Abaligeti-barlang biztosít pihenő- és telelőhelyet a Dél-Dunántúl egyetlen nagy patkósorrú denevér kolóniájának.
Az Abaligeti-barlang és a Vízfő-barlang karsztvizével táplált két mesterséges tórendszer a szaporodóhelye a környék erdeiben telelő barna varangyoknak, barna ásóbékáknak, erdei békáknak. A tavakat körülvevő közutak jelentette veszély kiküszöbölésére az MME Baranyai Csoportja rendszeres Békamentő Táborokat szervez. Évente több ezer béka menekül meg az autókerekektől a lelkes természetvédők segítségével.
Az orfűi tavak kapitális harcsái mellett a fokozottan védett vidrák is meg-megdézsmálják az intenzív horgászat érdekében feldúsított halállományt.
A hűvös bükkösök odvas fáiban fekete harkály és kék galamb költ, egy-egy elszáradt, patakos-szurdokvölgyi facsonkról pedig a ritka kis légykapó énekét hallhatjuk. Az egész évben bő vízhozamú patakok köveiről hegyi billegető hullámzik tova és néhol jégmadár bukik zsákmány reményében a víz alá.
A korhadó tölgyfák gyökereiben orrszarvú bogár lárvája fejlődik, a fakitermelések sarangjain pedig a csodaszép havasi cincérekkel találkozhatunk. Az erdei utak pocsolyáiba sárgahasú unkák rakják le kora tavasszal petéiket, és az erdőszéleket kísérő bokrosokban erdei sikló kutat zsákmány után.
A déli, száraz, köves oldalakat járva a búbos banka furcsa "uppogása" közben megtermett zöld gyíkok menekülnek lépteink zajára, de ha óvatosan közlekedünk, a ritkább rézsikló napozását is megfigyelhetjük.
A zárt erdőkön kívül is érdekes, ritka állatfajokkal találkozhatunk. Az útbevágások leszakadt partfalaiban gyurgyalagok költenek. Az öreg gyümölcsösök környékén éjjelente füles kuvik füttyögését hallgathatjuk, de ha nedves rét is van a közelben, akkor a fokozottan védett haris mással összetéveszthetetlen hangja nyújt élményt az éjszakai megfigyeléshez. A Nyugati-Mecsek az egyik legjelentősebb magyarországi élőhelye az endemikus magyar tarszának. A száraz, félszáraz és üde gyepek dúsabb növényzetű részein találkozhatunk e rendkívül ritka szöcskefajjal. A Bükkösd környéki felhagyott kőbányák pedig eszményi költőhelyet kínálnak az egyre jobban szaporodó hollóknak.
(Fotómontázs: Fazekas I.)
Védelem: jelen és jövő
A Nyugati-Mecsekben csak két országos jelentőségű védett terület található. Az 1941-ben védetté nyilvánított Abaligeti-barlang felszíne Természetvédelmi Terület mindössze egy hektáros, bejárat alatti területével nem igazán szolgálja a barlang bemosódó szennyeződésektől való védelmét. A környékén található változatos élővilág bemutatására 1999 tavaszától egy tanösvényt működtet Igazgatóságunk, melyen több féle útvonal közül választva bármely korosztály hasznos ismeretek birtokába juthat. A Jakab-hegy Természetvédelmi Terület főként geológiai és kultúrtörténeti értékek védelme érdekében jött létre. A védetté nyilvánítás időszakában elkészített, és mai időkre teljesen tönkrement geológiai tanösvényt 1997 végén a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság felújította, és régészeti értékeket bemutató táblákkal is kiegészítette, érdekes és tanulságos kirándulást kínálva ezzel az odalátogatóknak.
A bemutatott értékek nyilvánvalóvá teszik a hivatásos és amatőr természetvédők, kutatók mind sürgetőbb feladatát, mégpedig a karsztvidék és környékének mielőbbi védetté nyilvánítását, az egységes Mecseki Tájvédelmi Körzet létrehozását.
Nagy Gábor
tájegységvezető, DDNPI
|