A régebbi irodalom (Horvát 1942. p. 57.) és  növényhatározó könyv (Soó, Kárpáti 1968) szerint  Baranya és Tolna megyék száraz tölgyeseiben a Himantoglossum hircinum (L.) Rich. kosbor faj él. Később több botanikus is cáfolta előfordulását, s véleményük szerint a Himantoglossum caprinum fajról van szó.

A szerzők úgy látják, hogy a növényfajokról kialakult bizonytalan képhez jelentősen hozzájárult a politikai elszi­geteltség.  A 20. század nagyobb részé­ben ugyanis a Szovjetunióhoz tartozó Krím-félszigetre a nyugat-európai botanikusok alig juthattak el, s az otta­ni növényt jól ismerő ukrán és orosz botanikusok pedig aligha láthatták élőben.

Így történhetett meg az, hogy egy magyar botanikus­csapat – első krími útja során – az ottani sallangvirág állományokat vizsgálva meglepő következtetésre jutott: az ott élő növények nem azonosak a nálunk és a Balkánon előforduló fajjal.

1)      Bebizonyosodott, hogy a Krímből leírt Himantoglossum caprinum és a Törökország területéről leírt Himantoglossum affine nevek egyazon növényfajra vonatkoznak. Ilyen esetekben a nevezéktan szabá­lyai szerint a korábban megjelent ne­vet kell alkalmazni (ez az úgyneve­zett prioritás-elv).

2)     A másik és a magyar flórára nézve nagyobb jelentőségű felismerés következménye az, hogy az eddig hagyományosan Himantoglossum caprinum-nak neve­zett (és hazánkban is előforduló) növényt eddig soha senki nem írta le faji ran­gon, tehát az egy eddig fel nem is­mert faj.

Az új fajt a Balkán-félsziget kiváló flórakutatójának, Janka Viktornak (1837-1890) tiszteletére Janka-sallangvirágnak, azaz Himantoglossum jankae- nek nevezték el. Az évszázados félre­értelmezést számos ország herbáriu­maira kiterjedő nyomozómunkával sikerült tisztázni a magyar botanikusoknak, s az új faj leírása az Új-Zélandon kiadott Phytotaxa (73, p. 8-12. [2012]), című folyóiratban je­lent meg.

A Balkán-félszigeten leggyakoribb Janka-sallangvirágot korábban általá­ban bíboros vagy bíbor sallangvirág névvel illették, ilyen megjelöléssel sze­repel a hazai fokozottan védett növé­nyek listáján is.

Fényigényes, legfeljebb félárnyékban előforduló orchidea faj. Karsztbokor- erdőkben, száraz és üdébb tölgyesek­ben, cserjésekben, pusztafüves lejtő­kön, sztyeppréteken él. Természet- közeli élőhelyeken főként magános példányai bukkannak fel vagy kisebb populációi élnek. Legnagyobb állomá­nyaira rendszerint a természetközeli társulások közelségében levő pionír, másodlagos termőhelyeken akad­hatunk. Például külterjesen művelt vagy felhagyott egykori gyümölcsö­sökben és szőlőkben, utak kaszált sze­gélyein, cserjésedő másodlagos száraz és félszáraz gyepekben, felhagyott kő­bányákban lelhetünk rá.

Tőlevelei ősszel jelennek meg és tava­szig növekedve áttelelnek. A már na­gyobb, legalább hatleveles példány ké­pes virágozni. Néhány hétig tartó nyí­lása hazánkban általában június végén kezdődik. Megporzói alig ismertek. Virágait igen ritkán látogatják rovarok, akkor is főként méhek. Termésképzési sikere hazai tapasztalatok alapján jelen­tősen ingadozik, a szárazságot igen megsínyli. Magvai augusztus—szept­emberre érnek be. A vegetatív példá­nyok tőlevelei május-júliusra, a virágzó példányok hajtásai július-augusztusra száradnak el.

Hazánkban elsődlegesen termőhelye­inek természetes szukcessziója, másod­sorban a túltartott vadállomány legelése és túrása, valamint egyes lelőhelyeken töveinek kiásása veszélyezteti.

Irodalom

Horvát A. 1942: A Mecsekhegység (!sic) és déli síkjának növényzete. -  A Ciszterci Rend Kiadása, Pécs, 159 pp.

Molnár V. A., Takács A. & Sramkó G. 2013: Új Orchidea faj Magyarországról. Mutasd a pettyeidet! – Élet és Tudomány, LXVIII (11): 336–338.

Soó R. & Kárpáti Z. 1968: Növényhatározó II. kötet. – Tankönyvkiadó, Bp., 846 pp.